MEGEMLÉKEZÉS KATONAI TISZTELETADÁSSAL
2019. november 11-én a Magyar Honvédség 2. vitéz Vattay Antal Területvédelmi Ezredének 3. Oláh Sándor Területvédelmi Zászlóalja a Nagylétán született és eltemetett névadó, Oláh Sándor kitüntetett első világháborús hős emlékére koszorúzást kezdeményezett a kisvárosban, melyet, az I. világháború befejezésének 101. évfordulóján tartottak az Árpád téri I-II. világháborús emlékműnél.
Czill István alezredes parancsnok, Sajtos Szilárd őrnagy tábori lelkész, Menyhárt Károly polgármester gondolatait követően a hivatásos és tartalékos állomány tagjai katonai tiszteletadással végezték a koszorúzást.
Turóczi Barnabás
Fotók: Szatmári Imre
További képek a facebook oldalon ITT
Menyhárt Károly polgármester elhangzott beszéde:
Tisztelt emlékezők! Hölgyeim és uraim!
Memento mori („emlékezz a halálra”)!– int bennünket a középkori figyelmeztetés az elmúlásra. Sokszor magunk sem gondoljuk, mennyire halandók vagyunk!
A legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István nagycenki mauzóleumának bejárata fölött olvashatjuk a lelkünknek szánt útravalót: „Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi, por és hamu”. A komor mondat alapvető igazságot takar: mindnyájunknak szembesülni kell az elmúlás gondolatával!
A késő őszi illetve tél eleji időszak nem csak így mindenszentek környékén, hanem sokszor hajlamossá teszi az embert a halandóság gondolatával foglalkozni. Ilyenkor érzékenyebbé válunk a problémákra, jobban átérezzük a más baját és talán az emlékezésre is jobban tudunk készülni.
Nem csak a saját halottaink, családtagjaink emlékezete fontos ilyenkor, hanem azoké is akik hősként áldozták életüket a hazáért.
Létavértes főterén az I és II világháború áldozatainak emlékművén az elesett bajtársát ölelő katona mindig megilletődésre és főhajtásra készteti az előtte állót. A mai nap azonban ahogy a régi öregek mondták „az első nagy háború” végének az emlékezetével a fellélegzésre is. Fellélegzésre az akkor még élő katonákkal egy kicsit együtt, akik a hírt hallva síró örömmel konstatálták vége a szenvedésüknek. Könnyek között gondoltak arra a mellettük harcolóra, aki talán csak egy nappal előtte esett áldozatul.
Csak néhány nap, csak néhány óra ennyit kellett volna átvészelni, de nem lehetett, mert a sors másként gondolta. A mögöttünk levő kőtáblák így tartalmazzák a megmásíthatatlant. Szomorú leltár ez Nagylétán és egy másik táblán Vértesen arról a sok nagyszerű emberről, akik a két világégésből már nem jöhettek haza. Mindannyian átélték a poklot, amit az emberiség teremt magának majdhogynem a semmiért. Mert mint tudjuk nem a győzők közé soroltattunk, hanem óriási veszteség járt mindenért.
Az érzést a költő igy írja le:
Ez itt Csíkország, a térkép sarkában,
Ott harsog most a magyar trombita!
Hallod, hogy fujja egy katona bácsi?
Minden katonák legbátrabbika?
Jó nagyapád is az volt tizennégyben,
Magyar honvéd, a sapkáján virág,
És védte Erdélyt száz ellenség ellen,
Mikor ránk rontott az egész világ.
Hol van nagyapó? Meghalt, fiacskám...
Zúdult a gránát, mint a fergeteg,
Nekik nem volt már puskagolyójuk sem,
Meghalt mind és... Erdély elveszett.
Mind a szarajevói merénylet, mind Lengyelország lerohanása 1939-ben rossz oldalra állította a magyarságot, aminek a szenvedői az egyszerű katonák voltak. Harcoltak és életüket adták a honért két olyan háborúban aminek a kimenetele bukásra volt kódolva. Mégis olyan tetteket hagyva maguk mögött, ami emberfeletti elszántságról, akaratról és példás hazaszeretettről ad számunkra bizonyosságot. Olykor utánpótlás ,muníció, felszerelés megfelelő ruházat nélkül és éhezve követték a parancsot mert a hívó szó a hazaszeretet volt.
Tették ezt akkor is, mikor a nagyhatalmak mindkét világégésért felelősen szinte egész Európát hadszíntérré tették.
Különös kegye a sorsnak,hogy ennek egy emlékét volt alkalmam látni, koszorút helyezni és imát mondani a Visintini magyar kápolnánál. Az épület Nemzeti emlékhely 2009 óta - melyet anno I Károly emeltetett - annak a 30000 elesett katonának az emlékére akik a doberdói síkon és az Isonzó völgyében áldozták az életüket a semmiért! Ez és a mögöttünk levő névsor tehát a legmegdöbbentőbb és legszörnyűbb hozomány, ami soha nem mehet feledésbe.
A költészet lélekemelő szépségénél maradva Gyóni Géza, az első világháborúban hősi halált halt, méltatlanul elfeledett költő gondolataival helyezzük el az emlékezet koszorúit:
„Halkabban járjon, aki él,
S dúdoljon csöndes éneket.
Messzi sírdombok fejinél
Ma ezer gyász-szobor mered.
Ezer menyasszony könnye hull,
S eztán már mindig sír szegény.
Mély sírban álomtalanul
Alszik ezer szép vőlegény.
Lányok, virágot szedjetek!
Díszítsétek a sírokat!
Nem lesz már vőlegényetek,
Ki oly szelíden simogat.
Mind hű volt, s pompás férfi mind,
Kikről legendát sző a tél.
Szemük a sírból ránk tekint:
Halkabban járjon, aki él.”
